Istenem, micsoda tábor!

Istenem, micsoda tábor!A regény főszereplője, Oszi némileg roggyant állapotban van, mint a nagyszülőktől megörökölt háza. Misi, a húszéves unokaöccse, fiatal és lelkes hívő, már egy másik generációhoz tartozik. Mégis együtt töltenek egy egész hetet egy ifjúsági táborban, aminek történetesen Oszi a gondnoka, Misi meg az egyik szervezője. Találkozásuk pillanatától fogva kizökken az idő a megszokott kerékvágásból, és különös események, helyzetek terelik egymás felé a generációk tagjait, a történet szereplőit. Osziról pedig kiderül, hogy bár már középkorú, aki csalódott a gyülekezetben (és a nőkben), és eltávolodott a gyülekezettől (és a nőktől), benne is megszólal a hang, ami megnyitja, elindítja a másik felé.

Hogy hogyan is megy végbe a csoda, az maradjon a derűvel, humorral átszőtt tábori történet titka, amiért érdemes elolvasni ezt a könyvet.

Aki olvasta már a szerző Istenem, mi ez a lárma? című kisregényét, nem fog csalódni. Bár generációváltás történt azóta, a humor és hit forrása nem apadt el. Felbuzog most is az életújító derű.

Istenem, mi ez a lárma?!

Istenem, mi ez a lárma?!

– Balázs, ébredj! – valaki eszeveszetten rázott. – Balá-á-ázs!! Próbáltam nem tudomást venni az egészről, de az illető már annyira rázogatott, hogy attól féltem, menten agyrázkódást kapok. Kénytelen voltam felébredni. Vanda állt az ágyam mellett.
– Mi van? – Gyere le, beszél a csapod. Adás van!! – Nem érdekel! Különben is: a mosdóm beszél, nem a csapom – morogtam álmosan, és a másik oldalamra fordultam. (Részlet a regényből)

Balázs, vagyis hát Kapossy testvér, a középkorú történelemtanár, kétgyermekes családapa, aktív gyülekezeti tag persze nem ússza meg ilyen olcsón. Nemcsak az ágyból kell kiszállnia, hogy meghallgassa az adást, hanem az ünnep- és hétköznapok rutinjából is, amikor észrevétlenül egyre átláthatatlanabb fal épül köré még a családján belül is. Hát még az utcájában – a Sövény utcában –, ahol mindenki jól ápolt sövénykerítésekkel határolja el életterét és magát a szomszédjaitól.
Balázs tehát – ha akarja, ha nem – kiszáll a rutinpályáról, aminek eredménye sok-sok meglepő találkozás: Ödön bácsival, a feleségétől rettegő öregemberrel, Lubánszky nénivel, akinek a szívében nem csak imádott macskái férnek el, Vandával, a hóesésből váratlanul betoppanó ifjú unokahúgával, vagy a lakóotthon sérült fiataljaival, akik szeretetéhsége, ragaszkodása elől nem húzódhat sövény mögé az ember. Úgyis átlátnak rajta. A lakósok ilyenek.

Smelka Sándor is lát és megláttat: írói talentumával olyan groteszk regényhelyzetet teremt, ami egyszerre a magunkra ismerés és humor forrása, de még éles helyzeteiben sem bántó, hanem tisztázó, gyógyító inkább. Hogy mi is ez a helyzet – beszélő csap/mosdó –, arról most nem árulok el többet, mint hogy ennél találóbb gyógyforrást rutinos és komfortos keresztény magatartásformáink számára ki sem találhatott volna. S amíg belefeledkezünk egy család, utca, (neo)protestáns gyülekezet karácsonytól újévig tartó bohókás átváltozás-történetébe, minket is kimozdít a sövényeink mögül, mások elfogadása felé.