Egy kis családregényt vagy családi kisregényt vehet kezébe az olvasó, ami egy kitárt marokban elfér, akár az a maréknyi zizi, melyet egy zizzent nap éjszakáján szór Isten tenyerébe különös imádságként Nóri, a történet főhőse. Nóri egyébként cseppet sem hősi alkat, családja és munkája között őrlődik, mint minden asszony, de ő megpróbálja mindezt szolgálatból, Istentől kapott feladatként. Csak persze nem mindig sikerül, mindig közbejön valami, egy pisis pelenka, egy ékszerteknőc, vagy egy új pihentetőprogram a számítógépen, és különben is, szegény asszonyt még a Tomi Sztár is húzza.
No meg a gyerekek, Hercegnő, akin kiütött a kamaszkor, Zsezse, akinek úgy fáj, hogy el se tudja mondani, Macó, aki már inkább hősi alkat, egyelőre Akhilleuszként, Kicsigyöngy nemkevésbé, aki életét kockáztatja a hernyó-királykisasszonyokért, hogy Koppányról, a bölővezérről ne is beszéljünk. Balázs, a férj, szintén megsokszorozódott szerepeivel küzd, mint kiadványszerkesztő, feltéve, ha helyén van a szellemi tér. A teret persze nemcsak a Szentháromság, hanem a családtagokon túl munkatársak, barátok és felebarátok alkotják, mikor milyen előjellel, de mindig egy-egy szemmel gyarapítva azt a bizonyos marék zizit, a szerző nem titkoltan saját életéből merített kiscsaládregényét.

„– És mondd csak, hogy csinálod?
Néztem a fiatalasszonyt, és válasz helyett tanácstalanul ingattam a fejem.
Hányan hányféleképpen tették már fel nekem ezt a kérdést, és soha nem tudtam válaszolni igazán.
Egy alkotó férj, öt gyerek, háztartás, meg a könyves mellett még írni is… – nem tudom, tényleg nem tudom, hogyan csinálom.
Valahogy úgy folyik nálunk is az élet, mint Niklayéknál.”
Miklya Luzsányi Mónika